Szeretjük, ha valami bensőséges és szeretjük megélni a pillanatokat. Egész kicsi korom óta tengerparti esküvőről álmodtam és 2011-ben megvalósult az álmom.
Mikor a férjem megkérte a kezem, nem a szervezést kezdtem el, hanem tengerparti esküvőket nézegettem. Így bukkantam rá Ottóra, akinek a fényképeibe azonnal beleszerettem. Utána félretettem a gondolatot, hogy külföldön házasodjunk össze – biztosan nagyon bonyolult, honosítás, hogy jönnek el a szülők, ismerősök, barátok…
Elmentem egy esküvő kiállításra, ahol megállapítottam, hogy ez bizony nem az én világom (pláne nem a férjemé 🙂 ). Meghívók, díszítés, helyszín, vendéglista, ajándéklista, fényképész, virágok, torta, templomi/polgári esküvő… Ja és nem tudom a pontos dátumot? Még nem foglaltam le az időpontot? Akkor esélyem sincs idén tartani.
Egy októberi napon beszélgettünk a(z akkor még) vőlegényemmel, elmondta nekem, hogy mivel elveszítette az édesapját, tudja, hogy nagyon fájna neki, hogy a sok meghívott családtag és rokonok, barátok között végig keresné az apukáját és hiába nem szeretné, rányomná a bélyegét az egész esküvőre. Tudja, hogy köszönteni kell a szülőket, de neki nem lesz ott az édesapja. Tudja, hogy mindenki odajön majd gratulálni, de az Ő édesapja nem fog aznap gratulálni. Tudja, hogy ez az egyik legcsodásabb nap az életünkben, de nem tudja megosztani vele. Tudja, hogy lesznek örömkönnyek, de azt is tudja, hogy a fájdalom és a hiány is ott lesz a szívekben. Minden pillanatban, ahogy erről beszéltünk – összeszorult a szívem és ekkor eldöntöttük, hogy elszökünk. Ekkor jutott eszembe Ottó, a fényképek, az óceánpart…megnyitottam az oldalát és már együtt szerettünk bele a gondolatba, hogy ott vagyunk csak mi ketten. Felhívtam Ottót, megkérdeztem, hogy kell elképzelni a kinti ceremóniát és hogy 3 hét múlva – az eljegyzésünk évfordulóján össze tudunk-e házasodni. Ottó abban a pillanatban le is foglalta nekünk az időpontot, és elmondta, hogy csupán annyi dolgunk van, hogy vegyünk ruhát, gyűrűt, repjegyet és csomagoljunk.
Nem hittem el. Ennyi?! Komolyan?
És mi egy novemberi csodaszép napon összeházasodtunk Miamiban. Ottó mindent megszervezett helyettünk, így minden egyes pillanat egy csoda volt. Amikor felöltöztem, Ottó gyönyörű lányai „Princess” kiáltással felváltva ölelgettek. 🙂 Sikerült úgy kivinnem a menyasszonyi ruhámat, hogy a férjem az óceánparton látott meg benne először. Azóta is sokszor meséli el, hogy milyen libabőrös lett, amikor megpillantott. És én sem felejtem el azt a pillanatot, amikor sétáltam hozzá, hogy megtegyük életünk legcsodálatosabb fogadalmát. Ottó kérte, hogy készüljünk egymásnak külön beszéddel – hát mi örömmel készültünk, de a magyar származású tiszteletes olyan megható dolgokat mondott, hogy elcsuklott a hangunk és csak néztünk egymás szemébe. A hitvesi csók után beszaladtunk az óceánba – úgy ahogy voltunk. Ottó és a felesége folyamatosan örökítettetek meg minden pillanatot, amit egytől egyig mind imádtunk. Olyan volt, mint egy valóra vált álom. Csak egy szál orchidea volt a kezemben, mert abba szerettünk bele. És utána beültünk egy finom pizzára. Menyasszonyi ruhástól és örömmámorban úszva. Ma is pont ugyanígy mennék hozzá a férjemhez. Róla szólt és rólam. A fényképek pedig mind visszatükrözik azokat az érzéseket, amit akkor és ott átélhettünk.
Hálásak vagyunk a családunknak, hogy támogattak minket a döntésünkben és hálásak vagyunk Nektek: Ottó 🙂 Köszönjük a mi nagy napunkat.
